Tar Renáta és Majorfalvi Bálint blogja

A mai nap fő programjaként meghívást kaptunk a Hubertus Vadásztársaság Fácántelepére, ahol Farkas Sándor gazdaságvezető vitt körbe bennünket és avatott a részletekbe: mit csinál pontosan ez a társaság és voltaképpen hol is járunk most? Nem tudtuk, mire készüljünk?! Dzsungelharcosként kell majd lőni terepszínű ruhában mindenre, ami mozog? Vadászdalokat tanulunk majd tábortűznél, miközben parázson sétálunk? Végülis egy szolidabb – de kellően élménydús - körséta lett a dologból, a bennünk fortyogó vadászösztönt tovább tartalékolhattuk… Megtudtuk, hogy a Hubertus Vadásztársaság az országban először kezdett foglalkozni fácántenyésztéssel s ma is ez a legfőbb tevékenységük. Tizennyolcezer hektárnyi területen lehet vadászni fácánra, fogolyra, vízivadra, nyúlra, őzre. Mi a telephelyen jártunk, nem a tűzvonalban – bár nyílván meg se kottyant volna az a kis tizennyolcezer hektárnyi barangolás – így is olyasmiket láthattunk, amiket eddig soha nem volt alkalmunk. Kissé Jurassic Park-feelingje volt az egésznek (kivéve, hogy áramszünet következtében nem szabadultak el vérengző egyedek  átvéve az uralmat a telep fölött, valamint a dzsippes üldözés is kimaradt metsző gyermeksikolyokkal).

Egy hatalmas elkerített területen vaddisznókat leshettünk meg – pontosabban az állomány exhibicionistább példányait, akik nem restelltek megmutatni magukat a nagyközönségnek. Pár percre kerítésen belülre is mehettünk – pontosabban Bálint vállalta be a nagy találkozást. Tavasszal kevésbé biztonságos ez a kerítésen belüli kalandozás, ugyanis párzási időszakban nyilván feszültebbek ezek a kedves jószágok és nem ajánlatos „jaj, de cuki!” – felkiáltással örvendezni a jelenlétüknek. Felmerülhet bennük, hogy keresztül akarjuk húzni családalapítási számításaikat és egy laza nekifutással beutalnak minket az intenzív osztályra... Nem készítettünk beállított, pózolós fényképeket mosolygó állatokkal és vaddisznót sem terveztünk rodeós keretek között meglovagolni egy sztárfotó kedvéért, megelégedtünk a megfigyelés kivételes élményével. Láthattunk tojáskeltetőket, Sándor levezette nekünk a tojásból-élőlény –  folyamatot – nem egy fáklyásmenet még így profi gépek mellett sem felügyelni arra, hogy egészséges legyen – és maradjon is – a törzsállomány, de kellő odafigyeléssel elkerülhetőek a jelentősebb veszteségek (mellesleg – a honlapjuk szerint -  a telepen törzsállománytól származó tenyésztojások is vásárolhatóak. Személyesen is találkoztunk különböző nagyságú és korú fácánokkal, mint buliellenőrök, nem találtuk kivetnivalót a viselkedésükben. Láthattunk továbbá vaddisznót kevésbé virgonc állapotban is. Konkrétabban: a tányérunkon, ugyanis búcsúzóul egy finom vaddisznómáj pörkölttel kínáltak meg bennünket, ami egy előző nap még fickándozó egyedből készült. Az élet nagy filozofikus igazságai a vaddisznókra is vonatkoznak: egyik nap te eszel, másnap már téged esznek…

Egy Lilaakác-féle menü után (kicsit sem szerény adag szilvaleves csülökpörkölttel…) strandolós délután következett. Programtervünk szerint a strand többször is ellenőrizendő – általában rendben találjuk… így volt ez ma is a közel 35 fokban.

Pék Zoltán Sütiszigetében vacsoráztunk (üzletvezető: Bukus Antalné - Magdika néni), ami a központtól a part felé vezető sor végén található. Sör, bor, üdítő, minőségi italok, chips és persze péksütemény alkotja a kínálat gerincét. A péksütiket Manyika néni készíti – mesélte lelkesen a két eladólány – hajnali öttől késő délutánig dolgozik és minden nap készít valami különlegességet is, amolyan extraként. Este hét körül tértük be „szigetelni” és a pult tobzódott a FRISS, minőségi, igazi házias péksütikben.  Sajtos, pizzás párnácskát, Ferdinánd csigát, kakaós csigát ettünk az üzlet előtti kiülős részen s közben néztük a strandról hazafelé ballagó kellemesen fáradt családokat. Ha erre jártok, térjetek be ide akár reggel egy kávéra (8 körül különleges süti-illatokkal kezdeni a napot eleve nyerő dolog), akár nap közben egy frissítőre, vagy este egy könnyed levezető falatozásra! A legendás, Manyika néni-féle sütik biztos nektek sem okoznak majd csalódást!

És persze, hogy a mozi… Már szinte rutinból csomagoljuk össze a mozis pakkot – pokróc, néhány törülköző (este tíz felé már azért hűvösebb az idő) – és már mehetünk is! Ma a Méhek világa című dokumentumfilmet néztük, ami első körben a méhek folyamatos pusztulásáról, tágabb értelemben a szuperintelligens emberi faj ön- és környezetpusztító tevékenységéről prezentált egy meglehetősen tanulságos másfél órát. Szimpatikus, hogy kis, csillagos ég alatti mozink nem csak hagyományos értelemben vett filmeket, hanem – mint a mai példa is mutatja – dokumentumfilmet is vetít! Itt meg kell említenünk Elek Jánost, aki valamennyi produkciót hivatott levetíteni az abádszalóki közönségnek minden este kilenckor! (Valamint videósként kísér minket olykor, rögzít bizonyos villanásokat az ittlétünkből.) Közel negyven éve dolgozik szívvel-lélekkel imádott szakmájában, mozis-videós polihisztor, az ős-mozigépész, aki megjárta a plázák lelketlen filmadagoló termeit is, de szívéhez közelebb áll, ha kisebb filmszínházakban, emberközelibb hangulatban vetítheti kedvenc – vagy még számára is ismeretlen – filmjeit. Egész más, ha érzed, hogy együtt fedezed fel, együtt élvezed a filmet azzal, aki ELHOZTA neked! Valljuk be, nem rossz olykor a popcornos, foteles agymosás a pláza multiplexében, de erősen ajánlott kipróbálni a családiasabb változatot is – mondjuk szabad ég alatt… mondjuk ABÁDSZALÓKON! Nekünk ma este is bejött…

A NAP KÉPEI A GALÉRIÁBAN...