Tar Renáta és Majorfalvi Bálint blogja

Csak nem megszöknek? – kérdezte tőlünk reggel mosolyogva Kasza Sanyi bácsi, mert látta, hogy csomagokkal felszerelkezve baktatunk az utcán a buszállomás irányába. Dehogy szökünk, most vagyunk félidőnél – színházi nyelven: most jön a második felvonás! A csomagokat pedig csak a Zöld Wellness házig vittük, ugyanis a következő néhány napban itt lesz a szálláshelyünk, a buliellenőr-bázis. Zöld Tibor és családja már vendégül látott minket egyszer egy délután erejéig (nagyszabású jacuzzi-s henyélésünkről már értekeztünk aznapi blogunkban). Egy gyors reggeli után már indultunk is Simon Istvánnéhoz, Esztike nénihez, aki a csipkeverés tudományába avatott be minket! Tudja a kedves blogmustráló, hogy miért VERT csipke a vert csipke? Nevével ellentétben semmi köze a fizikai agresszióhoz, az elnevezéshez több legenda is fűződik. Esztike néni számára a legszimpatikusabb story, aminek talán a legtöbb lehet a valóság alapja: a minták szélén kitűzött gombostűk helyett annak idején szögek szolgáltak a fonalak rögzítésére (most ugrik a majom a vízbe), s azok beVERéséből maradt az elnevezés. Belekóstoltunk mindketten magába a folyamatba is – igen, a hír igaz, mindketten! Rá lehet kattanni… mint afféle kulturdrog! Nem olyan durva, mint a víziejtőernyőzés – a közben termelt adrenalin is talán kevesebb egy egész csöppet – de mindenképpen élvezetes tud lenni, ha az ember komolyan odafigyel, hogy az orsókat milyen sorrendben és hova rakja! Ottlétünkkor találkoztunk 19 éves – már majdnem teljesen profi, és nyugdíjas – még teljesen kezdő tanítvánnyal. Esztike néni annak idején (1946 novemberében, tizenkét évesen) a megélhetésért kezdett bele. Ma többeknek unaloműző hobby, mellékállás…  A csipkeverés bármelyik lehet az ember életében, viszont, ha egyszer belefog, számíthat rá, hogy fanatikus rajongója lesz a dolognak! Esztike néni vágya is pont ez: minél több tanítványt okítani, akik később tovább viszik ezt az egészen különös mesterséget! Országszerte több mint húsz tanítvánnyal bír, van, akit távoktatással tanít (telefonon, postai segítséggel), s a mai napig szívesen látja háza portáján a tanulni vágyókat! 

Apró közjátékként – s egy fotózás kedvért – félbehagyva a csipkeverést, tettünk egy rövid kiruccanást a strandra, a Riviéra Vízisportszer kölcsönzőhöz. Másodszor sem untuk a banánt, a vízihullámvasút ismét pompásan teljesített – ha egymás után 8-10 alkalommal kellene felülni rá, komplett halláskárosodást kapnánk a „víííííííí” és az „áááááááááá” –sikongatásoktól. Az endorfin torkon át távozik minden egyes alkalommal a kedves vendégekből! Aztán egy jet-ski élmény! Talán csak annyiban jobb a banánnál, hogy ezt az ember maga irányítja – mikor felpörög a motor, a sofőr elképzeli, hogy valami tengerparti képeslapon ő a sztár, ahogy lovagol a hullámokon. Frankó pálya van kijelölve, hogy tudja az ember, merre van az ARRA, bátran lehet húzni a gázkallantyút!

A vizes örömök után vissza a csipkéhez, amit azóta Vankó Judit kísérőnk agyba-főbe vert… Egy könyvjelzőn dolgoztunk – Esztike néni felügyelete mellett – s egy kis idő után az ember már tudja magától a mozdulatsort. A vízisportok – és a csipkével felvett kűzdelem – alaposan kiéheztetett minket, így Esztike néni és férje, Pista bácsi elővették a fakanalat és összehoztak nekünk egy isteni slambucot! Most abba ne menjünk bele, hogy a slambucot melyik tájegységen hányféleképpen hívják, maradjunk annyiban, hogy ahány ház (illetve apartman, nyaraló, stb…), annyi szokás! Végezvén a slambuccal, jött a slusszpoén… egy kis csülök… illetve nem is kevés… Nem akartunk udvariatlanok lenni, szó szerint kivettük belőle a részünket. Mondhatjuk, hogy a csipkeverési project átfolyt egy nagyon hangulatos kerti estebéd-programba. Végül mindannyian kaptunk szuvenírt, egy-egy kis csipkekönyvjelzöt – illetve Reni egy bonyolultabb terméket, egy kis terítőt. Ha időnk engedi, mindenképpen visszanézünk még Esztike nénihez, talán nem csak csipkézni, hanem egy újabb ebédre – mivel meghívást kaptunk – egy kötött galuska levesre!

Tudomásunkra jutott, hogy Judit édesanyja tagja egy társaságnak (úgy kezdődik, mint valami szektás történet), akik 2 hetente összejönnek egy kis foltvarrásra! Ellátogattunk hozzájuk, mivel Reni génjeiben alaposan túlteng a PATCHWORK iránti rajongás. Már a fogadtatás elképesztő volt…. Melyik az a hely, ahol őszinte mosollyal fogadják az embert (egy szál virággal) közel egy órás késés után? Ez az a hely például az Árpád úton! Tisztelt világjobbító politikusok és egyéb nagykutyák! Íme itt egy példa arra, hogy néhány illető, akik közösen gondolkoznak valamiről, ÖSSZEFOG és ily módon gyarapítják egymás – és saját maguk – tudását az adott témában. Akik eddig drága patchwork-ös tankönyvekre dobálták ki a pénzt és fizetésüket pénzlenyúlós foltvarró-tanfolyamokra költötték, ezután nevezzenek be ehhez a kis csapathoz – akiknek még közös nevük ugyan nincs, de személy szerint megemlítjük őket: Török Lajosné – Jucika, Kasza Sándorné – Erika, Máté Gyula Péterné – Julika, Vankóné Inczédi Judit, Szabóné Széll Terézia, Parázsó Katalin. November óta működik ez a kis klub, kéthetente összejönnek, s egymást tanítgatják szabni-varrni – specialitás: a patchwork! Van az egésznek egy Született feleségek-es feelingje, csak itt nem kártya, hanem varrótű a kellék! Abádszalóki jelentkezők (nyilván) előnyben vannak a helyszín miatt, de tengerentúli blogmustrálóink is példát vehetnek róluk – nincs liszensz, a módszert nem tilos másolni: innen-onnan anyagokat gyűjteni (a használt ingtől kezdve a kopott farmerig) s olykor összejönni a kis csapattal egy-egy szeánszra „te tanítasz engem, aztán én téged”-módra. Némi gyakorlati oktatásban is részesültünk – különösen Reni, (Bálint lélekben még a vert csipkék világában kalandozott – és, valljuk be: ezek a mai szabós-varrós programok inkább női projectek…) Az eddigi munkáikat megcsodálhattuk egy házi kiállítás keretein belül, melyet még ezen a héten szerdától péntekig este hat és nyolc óra között megtekinthetnek az érdeklődők! Elkészült pár ügyes kis dolog: virág, fonat – s végül innen is kaptunk jópár szuvenírt (ez egy ilyen gyűjtős nap) – de legfőbb emlékként a vendégszeretetük marad meg bennünk! S ha valaki úgy érzi, hogy genetikailag alkalmas a foltvarrásra, s egyéb varrogatós cécóra, keresse fel ezt a pár kreatív hölgyet, vagy (ha távolabbról olvassa blogunkat), saját környezetében alakítson ki ehhez hasonló csoportot, mert amellett, hogy tonnaszámra halmozzák az anyagot, kellemes közös időtöltést biztosít! Reni Komáromban biztosan újra előveszi majd a varrógépét…

Újra mozival zárhattuk a napot! Mégpedig Pedro Almadóvar Szeretők, utazók című vígjátékát néztük végig ( nem csak mi, volt néhány szülő, aki nem egészen értette, hogy mit jelent a film elején bemutatott ordas nagy 16-os karika, s így kisgyermekeivel együtt élvezhettük a mozit…) Pedro pedig nem arról híres, hogy alkotásait azért hozza létre, hogy iskolabuszokon múlassa vele az időt az általános iskola harmadik tagozata... Nála nem ritkán fordulnak elő homo-beállítottságú karakterek, s ebből a produkcióból sem spórolta ki őket... Aki eddig mondjuk Adam Sandler-tipusú fingós, gatyaletolós trágyán nevelkedett (vígjáték ürügyén), annak nem lesz ínyére Pedro igencsak abszurd humorral fűszerezett Szeretők, utazók-ja  ! Aki viszont megúszta pár agysejtnyi veszteséggel az Adam-szerű vígjátéki világot (valamint az Amerikai Pite sorozatot), annak lehet, hogy mond valamit Almadóvar mester 2013-as alkotása. Mindketten túl vagyunk a 16-on… érteni véltük… és még élveztük is! Köszönjük a csillagos égboltnak is a jelenlétet!

A NAP KÉPEI A GALÉRIÁBAN...