Tar Renáta és Majorfalvi Bálint blogja

Ma már harmadik – s egyben utolsó – alkalommal volt módunk találkozni Endrei Papp Istvánnal egy teniszlecke erejéig. Összefoglalva eddigi „salakos” tanulmányainkat, játszottunk néhány gém-et (ismét a toll és csőr nélküli változatról van szó) könnyített szivacslabdával. Így a kezdő játékosoknak – mondjuk ki: amatőröknek – is lehet pár percnyi olyan érzése, mintha képes lenne folyamatosan teniszezni! István megmutatta nekünk a (Hollywood-ból hajóval szállított) labdaadogató gépet. Kedves kis jószág és rendkívül jó szolgálatot tesz, ha az ember mélyebben el akar merülni a labda fogadás varázslatos és kalandos világában. A gép nem fárad el, nem kér enni, nem beszél vissza (hiszen nem ért magyarul) és több funkció szerint is képes működni, ami a labdaadogató sűrűséget, illetve gyorsaságot illeti. Pásztázni is tud, vagyis olyan széles hatósugarú sortüzet lehet küldeni vele, hogy ihaj! Amerikai filmekben lehet látni hasonló masinákat, mikor a jelenet szerint a milliomos playboy épp saját pályáján gyakorol és az emberektől már annyira elszeparálódott, hogy az adogató gép az egyetlen teniszpartnere… Ez a három reggeli alkalom, amiben részünk volt, ugye nem lehetett elég, hogy Federer, vagy Navratilova nyomdokaiba lépjünk, de arra mindenképpen jó volt, hogy felkeltse érdeklődésünket a tenisz iránt. Mikor egy-egy ütésnél, begyakorolt mozdulatsornál azt érzed (full amatőr létedre), hogy „hú, ez most jól sikerült”, ha egy kis szikrát megérzel ennek a sportnak a szépségéből, már érdemes volt belekóstolni a dologba! Annyi szent, hogy ezen túl más szemmel nézzük TV-n keresztül is az adogató-fogadó „párbajokat”! István keze alatt belekóstolhattunk, hogy mi lehet ennek a sportnak a varázsa, az ő pedagógiája által úgy érezhettük pár órára: akár közünk lehetne a teniszhez hétköznapjainkban is! Köszönjük a lehetőséget! Jövőre, ha visszanézünk Abádszalókra – István szíves invitálására -  mindenképp beköszönünk, hogy „Mi újság a salakon?”

Egy lilaakácos menü után (megint csak a felét bírtuk elfogyasztani – egyszerűen… giga adag!) délután ismét a Riviéra Vízisportszer-kölcsönző cuccait tesztelhettük. A banánra ugye szinte már hazajárunk, séróból megy a hullámlovaglás! Ismét lehetett benne részünk, ugyanis ezúttal videófelvétel készült róla a majdani kisfilmhez. Utána pedig jöhetett valami egészen új! Illetve… szinte minden megvolt már… tapasztalt, vén abádszalóki rókák vagyunk, akiknek a kisujjában van a környék története, térképe, szana-szét teszteltük már a vízisportszereket, a jet-ski-től kezdve a jó öreg banánon át a víziejtőernyőig. A pulzusunk már csak akkor menne fel, ha tüzes karikán kellene átugratni valamelyik extrém eszközzel… gondoltuk mi… Amíg meg nem ismerkedtünk a vízibobbal! Csak egy kerek gumi, amibe bele kell feküdni… és kapaszkodni… Igen, hallottuk, hogy a víz menet közben hajlamos csapkodni az ember alfelét… na bumm, behúzzuk a sejhajunkat, oszt’ kész. (Itt ismét a „gondoltuk mi”-következik!) Indulás! Párban mentünk – két gumi egymás mellett, motorcsónak húzza… egész gyorsan, nem is rossz… kicsit gyorsabban…hú, bakker… ez elég gyo….ÁÁÁÁÁÁÁ! – nagyjából ez fut végig az ember agyán és a következő tíz percből már nem emlékszik túl sokra, max arra, hogy végig torka szakadtából visítozott. Mert ez egy jóval durvább BULI, mint ahogy kinéz! Persze a banánon is dől az ember ide-oda, de ott van a másik kilenc, aki besegít. Itt, ha nem kapaszkodsz (rendkívül) erősen, úgy bukfencezel egymás után hármat a gumival (végsebességgel), hogy azt sem tudod, hol vagy! Már a második percben megbántuk bűneinket és csak arra koncentráltunk, hogy ép bőrrel megússzuk ezt a kis vízi kalandot. Reni torkából eufórikus, artikulálatlan visítás tört fel, Bálint  - szintén öntudatlanul – végignevette a tíz perces bulit. Persze egy közös vízbe borulás is programba volt iktatva – apró közjáték az őrületben – a menet végeztével pedig úgy éreztük, mintha egy órán keresztül folyamatosan úsztunk volna. (Az ember rendesen markolja azokat a kapaszkodókat…) Köszönjük Riviéra, a vízibob csillagos ötös!

Az esti mozi előtt betértünk Bukus Peti Óriáspalacsintázójába. Hiába, az ember akárhogy készül rá, egyszerűen képtelenség, hogy egymaga tüntessen el egy egész adagot, így ismét ketten ettünk egyet, mégpedig egy  - már korábban is tesztelt – hortobágyisat, majd desszertként egy csokis palacsintát. Figyelem! Ki itt belépsz, hagyj fel minden későbbi vízisportszer használattal! Illetve: függeszd fel legalább másfél, vagy két óra erejéig, addigra talán kihevered Pepe gigantikus adagját! Az ízekre ma sem lehetett panaszunk. Ismét leszögezhetjük: ez egy igencsak frankó büfé… 

No és aztán, ha teli a pici poci, jöhet egy kis audio-vizuális élmény! A csillagok alatt persze… Egyedülállóan sziporkázó szójátékkal élve állíthatjuk, hogy a Piszkos melók című amerikai thrillert meglehetősen piszkos meló volt végignézni. Pedig Tim Roth nem egy rossz színész, de úgy tűnik, van az a pénz, amiért hajlandó volt kb. másfél órán keresztül céltalanul titokzatoskodni ebben az igencsak satnya angol thrillerben. A story annyira primitív, mint egy kőbalta, s a megvalósítása annyira egyszerű, mint homokot találni a sivatagban. Persze bele lehet magyarázni, hogy ezért, vagy azért érdekes… A mi szerény véleményünk szerint itt fullosan palira vették a tisztelt publikumot a producer urak és az alkotók – talán bíztak a „majd a vágóasztalon összeáll”- módszerben. Innen üzenjük (a Strandfürdő Panzió 4-es szobájából), hogy NEM JÖTT BE, FIÚK! A filmetek elég nyilvánvalóan nem tart sehonnan sehová – ezt azért egy kommersz alkotás esetében is elvárhatja az a szerencsétlen néző – de legalább egy fia jellemfejlődést sem produkált egyik karakteretek sem. (A mi filmes értékrendünkben nem számít jellemfejlődésnek élő emberből halott emberré avanzsálni egy pisztolygolyó által.) Köszönjük, hogy csak 82 perc… ugyanis hajnali 5kor indul az újabb BULI! Egy kis horgászás! Ahogy azt a Nils Holgersson végén bársonyos hangon mondta a narrátor néni: „De erről majd a következő részben mesélünk nektek…”

A NAP KÉPEI A GALÉRIÁBAN...