Tar Renáta és Majorfalvi Bálint blogja

A szó szoros értelmében állati programmal kezdtük a mai napot, olyasvalamivel, amit már mindketten nagyon régóta vártunk: egy kis lovaglással, amiben Ökrös Krisztina jóvoltából lehetett részünk. Kriszti hét éve foglalkozik lovakkal, két éve van sajátja is: Remény (de ők csak Kicsi-nek hívják), őhozzá volt szerencsénk. Mindkettőnknek vannak gyermekkorából halvány, pacin üldögélős emlékei, de így felnőtt fejjel eddig csak távolról csodáltuk ezeket a nagyszerű állatokat. Elsőként Bálint ült (legyünk szerénytelenek: pattant) nyeregbe már Krisztiék háza előtt, innen indultunk a terepre – kb. 5 öt percre onnan, egy füves részre, ahol úgy gondoltuk: zavartalanul kiélhetjük vágtázó hajlamainkat. Remény nem tűnt túl izgága jószágnak, jó érzéke van a marketinghez, vigyáz a hátán lévő kedves turistára – a buliellenőr különben sem fogyókellék… Mindketten kaptunk ügetés-ízelítőt is (ez még ugye nem a végsebesség, ahol az ember frissen mosott hajába kap a virgonc nyári szellő, de nekünk tökéletesen megfelelt). Tudtuk, hogy ebédelni a Lilaakácban fogunk, ezért a nyereg alatti hús puhítós-csomagot kihagytuk, valamint a hátrafelé nyilazós-projectet is hanyagoltuk. Meg kell hagyni, eltelik egy kis idő, mire a kezdő lovas ki meri nyitni a szemét a külvilágra is a paci hátán. Kezdetben azért szemmel tartja a lovacskát, mintha így bármi esélye lenne befolyásolni az eseményeket, ha a kedves jószágnak netán agykattanása van és  vigyorogva nekilódul a mezőnek… Persze a vezetőszár ma végig Kriszti kezében volt, így az irányítás is, de azért jelképesen kezünkbe vettük a kantárat, úgy, ahogy azt a filmekben láttuk hazai és külföldi kollégáinktól. Hogy mekkora felelősség ellátni és egyáltalán eltartani egy ilyen paripát, gondoskodni az egészségéről, a tisztán tartásáról, biztosítani a megfelelő „lakhatási” körülményeit, mozgásban tartani, de nem megerőltetni… - ebbe még belegondolni is fárasztó (mármint annak, aki nem szándékozik lovat tartani a közeljövőben). Mindehhez valami mélyről jövő elhivatottság-érzés szükséges. Kriszti élete eddig is a lovak és egyéb állatok körül forgott (érzi azt az ember, ha megtalálta azt a hivatást, amit a sors neki rendelt…). Szeptembertől a Debreceni Agrártudományi Egyetem ménesgazda szakán tanul majd. Ezen kívül, mikor ideje engedi, vállal – mint, ahogy a mi példánk is mutatja – lovas oktatást, gyermekek, felnőttek részére egyaránt. Aki úgy gondolja, hogy lovas nemzet gyermekeként szívesen nyeregbe pattanna (és meg is maradna rajta), az jó helyen érdeklődik Ökrös Krisztinánál Abádszalókon, az Ezüstkalász úton. Nem állítjuk, hogy ezek után gátlástalanul hajtunk majd lovas filmszerepekre, de kifejezetten feldobódtunk a Remény hátán töltött időtől. Egész különleges pillanat lehet, mikor az oktató szabadjára engedi a lovat tanítványával – ezt ma nem kockáztattuk meg… még van pár nap az álomállásból…

A lilaakácos menü után Kunmadarason (kb. húsz km-re Abádszalóktól) nézhettünk pár órát a DRAGBIKE (gyorsulási) verseny kvalifikációs futamaiból. A világon nincs ennél gyorsabb sportág, két részre oszlik: a Dragster autós gyorsulást, a Dragbike motoros gyorsulást takar. A lényeg: a 402.3 méter hosszú (nem, nem mi mértük le, megsúgták) egyenes pályán a táv mihamarabbi leküzdése (kb. 5-10 másodperc alatt). A kvalifikációs menetekkel a majdani (jelen esetben holnapi-szombati) versenysorrend dől el, ahol párokba rendeződve folyik a nemes küzdelem a távval, a lóerőkkel, egymással. Kunmadarason 15 éve rendeznek Dragbike versenyeket, 2009 óta európai futamokat is. (Egy hajdani orosz katonai laktanyában, egy repülőtéren.) A Dragek motorjai lehetnek szívós, alkoholos (ugye ez jól hangzik?...), nitrós (ha valaki szereti a nitrót, annak ez is jól hangzik), turbós, kompresszoros, vagy ezek kombinációja. Előfordult itt olyan példány is, aminek szerényen egy vadászgép turbinája szolgál motorként…  Varga Sándor pilóta – jelen esetben csapatfőnöki minőségében – állt rendelkezésünkre rengeteg infóval, megnézhettük közelről magyar csapatának gépeit – köztük Lázár Pál motorját, amivel 8,8 másodperc alatt teljesítette ottlétünkkor a távot. Hogy is néz ki az egész? A tisztelt versenyző a start előtt csinál egy burnout-ot (gumimelegítést), amit zúzósabb rockbandák koncertjein is előforduló füst kísér (ott kevésbé ártalmas beszívni…), majd ahogy szabad utat enged a lámpa, iszonyú sebességgel válik köddé a néző szeme előtt, s a következő pillanatban már a pálya végén fékez. Vagyis az egész szerelősdi, túrbózás, csapatmunka, koncentráció abban a közel nyolc másodpercben összpontosul, amíg a gép a pályán dolgozik. Egy ilyen menet után másfél-két órás szerelés következik… bizonyos szerkezetek beégnek, vagy egyszerűen megszűnnek létezni, s szinte menetrend szerint segítők húzzák vissza a motort a csapathoz. Mert ezek nem „leugrom egy vekni kenyérért” – járgányok, többségük nem is képes lassan közlekedni, csak ilyen tiszavirág életű futamokra lehet őket használni. Elképesztő élőben látni – pláne hallani – ezeket a gépeket (meggyőződésünk hogy a pilóták nagy része, valamint az őket segítők korrekt halláskárosodással rendelkeznek…). Az egész kunmadarasi rendezvény körítéseként még koncertek is szórakoztatják az ide látogatókat, Hadnagy József szervező „kicsire nem adunk”-jelleggel hatalmas bulikat szervezett a sebesség szerelmeseinek, s persze a közönségnek! Nagy buli lesz – s pár napig ismét sütni fog a nap ezerrel! Érdemes ellátogatni Kunmadarasra!

A strandon vacsoráztunk Bukus Antalné Gyros-ozójában. (Amit a magyar ember ugye első blikkre GYORS-nak olvas. Ezúttal a kiszolgálás valóban az volt.) Bármily meglepő: Gyros-t ettünk pitában. Zsemle-változatban kapja a kedves vendég, vagyis nem csúszkál össze-vissza a belejé töltött sok-sok földi jó, mint a „csavart” variációban. A vacsora mérlege: könnyed, jól sikerült kaja, két elégedett buliellenőr!

Este a szombathelyi LORD-együttes adott koncertet, akiket eddig egyáltalán nem ismertünk (ez persze nem a zenekart minősíti). Az csapat 1972-ben alakult (azért ugye tájékozódunk, nem úgy van az, hogy csak úgy hübelebalázsba koncertre járogatunk lógatni a lábunkat), azóta persze átmentek pár személycserén. Hard rockot játszanak, s a zenekar életkori összeállítására jelenleg leginkább a vegyes-jelző érvényes, de ez tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy együtt igen ütőképes bandának bizonyultak ma este! Tisztességes számú nézőt vonzott a jelenlétük, s nagy részük kívülről fújta a Lord-dalokat, így hamar kialakult az „együtténeklős” kórus. A színpad melletti alkalmi Lord-standnál a Lord kulcstartótól kezdve, pólón át, a béka-szerű torz marketing plüsslényig minden kapható volt, amit csak egy rajongó kívánhat. Szuvenír zsákmányoló vénánkat elszorítva, ezúttal nem gyűjtöttünk be tárgyakat, csak egy meglehetősen frankó este emlékét visszük magunkkal buliellenőr bázisunkra, ahonnan holnap (ismét) horgászni indulunk – ezúttal egy újabb helyszínre! Tudjátok, kedves blogmustrálók: „De erről csak a következő részben mesélünk nektek…”

A NAP KÉPEI A GALÉRIÁBAN...